Interjú Somogyi Györggyel
Somogyi György műfordítóval, művészeti íróval beszélgettünk, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karán és a Római Katolikus Hittudományi Akadémián szerzett diplomát, az 1970-es évek óta pedig Salföld közelében, egy tanyán él.
Nényei Lujza: Az lenne az első kérdésem, hogy mikor indultak újra a salföldi pálos romban a Magdolna-napi búcsúk, hogyan sikerült feléleszteni ezt a hagyományt?
Somogyi György: Az a szó, hogy „újra”, ebben az esetben bizonytalan, mert ugyan tudjuk azt, hogy 1475-ben ez az akkor még élő pálos kolostor búcsúengedélyt kapott, de azt nem tudjuk, hogy volt-e ez valóban búcsújáró hely. Ezen engedély szellemében mi azt gondoltuk, akár volt ilyen hagyomány, akár nem, mi szeretnénk teremteni. Ez 1990-ben jutott először az eszünkbe, ekkor már több mint 17 éve annak az erdőnek a szélén laktunk, amely rejti ezt a kolostorromot, rendszeresen kijártunk oda a gyerekeinkkel, sok turistát mi igazítottunk el; úgy gondoltuk, valahogy életet kéne lehelni ezekbe a romokba. Mária Magdolna, a védőszent július 22-i ünnepéhez legközelebb eső szombat estén rendeztük meg az első búcsút, „családi vállalkozásban”. A szentmisét az akkori káptalantóti plébános, Balogh Árpád mutatta be, és a mi két legidősebb fiunk ministrált, a hívek salföldi őslakók és ábrahámhegyi nyaralók voltak. Azóta húsznál is több pap mutatott itt be szentmise áldozatot, közülük kilencen a Pálos Rend képviseletében.
NL: A Felfedezett örökség – a salföldi pálos kolostorrom című könyvecskédben sok egyéb mellett megtalálhatók archív felvételek, amik azt tanúsítják, hogy régebben a búcsúkhoz tartoztak egyéb kulturális programok, melyek voltak ezek?
SGY: Most is tartoznak. Valahogy úgy gondolkodtam én kezdettől fogva, hogy nagyon sok olyan ember kirándul a kolostorromhoz, a környékbeli nyaralók, akik feltehetően nem járnak egyébként templomba, mégis valami hatást gyakorol rájuk a hely szelleme. Mária Magdolnát egyébként is tekinthetjük a bűnösök védőszentjének, ezért is gondoltuk, hogy valamilyen zenei, vagy művészeti eseményt társítunk a szentmiséhez: először énekeseket, zenészeket hívtunk, de volt több színházi előadás is a romok között, illetve tudományos előadások. Biztos, hogy az is sokakat vonz évről évre, hogy mise után tartunk egy szeretetlakomát.
NL: Milyen közönséget vonzott és vonz az esemény egykor és ma, mi köti össze ezeket az embereket?
SGY: Nem merném állítani, hogy ez egy élő közösség, bár néhány embert közelről ismerünk, sokakat látásból, és egyre többen vannak azok – mivel ma már 150-200 ember is összegyűlik a búcsúkon – akiket egyáltalán nem ismerünk, de valami mégis összetart velük bennünket. Egyrészt a pálos rend iránti tisztelet, másrészt a gregorián énekhez való vonzódás a közös alap, ezért remélem, hogy nem túlzás, ha most nemcsak a magam nevében nyilatkozom. Kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy a középkori templom romjai közt gregorián ének szólaljon meg. Ebben főleg az Ábrahámhegyen nyaraló Nényei család segített, és segít ma is, de Selyei Gáborra és szkólájára is számíthatunk.
NL: Egy személyesebb vonatkozás, ti anno a 70-es években hogyan találtatok rá erre a helyszínre?
SGY: Teljesen véletlenül: festőművész bátyámmal és több barátunkkal akkor egy munkahelyen dolgoztunk, és azt gondoltuk, hogy keresünk valahol egy olcsó parasztházat, ahol együtt nyaralhatunk. Egy hirdetésben találtunk rá Salföldre, a környéket korábban egyáltalán nem ismertük, de külön öröm volt a Balaton közelsége. Salföld a 70-es években egy kihalófélben lévő falu volt, ahol a mi megjelenésünk nem aratott osztatlan sikert. Megbolygattuk a falu addig csendes életét, különböző rendezvényeket szerveztünk, amikre aztán kezdtek tódulni a városi fiatalok. Idővel mégis megszoktak itt bennünket, mi is alakultunk, és jó kapcsolat alakult ki az őslakók és – ahogy ők neveztek minket - a „bebírók” között. Amikor aztán megházasodtam, feleségemmel együtt találtunk egy romos présházat, ahova néhány évig csak nyaralni jártunk, majd ide is költöztünk, és öt gyermekünket már lényegében itt neveltük fel. Ez Salföld egyik szőlőhegye, maga a ház már Ábrahámhegyhez tartozik, ahova lassanként Salföld majdnem minden őslakója átköltözött, és helyüket városi nyaralók foglalták el.
NL: Magának a kolostornak a történetéről elég sokat tudsz, tudnál mesélni erről?
SGY: Mielőtt ezeket a búcsúkat indítottuk volna, néhány évig a keszthelyi Balatoni Múzeumban dolgoztam, és ott megismerkedtem Sághy Károllyal, aki a múzeum korábbi igazgatójaként már az 50-es évektől folytatott ásatásokat a kolostorromnál, később meg is hívtuk őt előadást tartani az egyik búcsún. Akkoriban kezdtem el én is jobban érdeklődni a kolostor iránt – és az azt övező legendákat megpróbáltam összeegyeztetni a tudománnyal. Ebből született a Felfedezett örökség, amely 2014 óta már három kiadást ért meg, a legutóbbit Petrovics Miklós tervezte és szerkesztette, aki a búcsúk szervezésében is segítségünkre van.
Annyit tudunk, hogy a kolostor 1263-ban már állt, és akkor már éltek itt pálos szerzetesek. Oklevelek tanúsítják, hogy szőlőbirtokot kaptak környékbeli birtokosoktól adományként, halastavuk is volt ott, ahol most a kisörsi homokbánya területén átfolyik a Burnót-patak – és nagyjából a török időkig ez egy élő kolostor volt. 1554-ben viszont a törökök, miután Szigliget és Csobánc várait is ostromolták, de egyiket sem tudták bevenni, ezen a kolostoron álltak bosszút. Ezután sokáig lakatlan volt, majd rövid ideig a ferencesek használták, aztán végül II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete nyomán néptelenedett el ismét.
Összességében elmondhatjuk, hogy kétszáz év után ti leheltetek életet újra a salföldi kolostorromba.
SGY: Most éppen 31 éve immár élő hagyomány ez a búcsú, 2019-ben volt a harmincadik évforduló. Az említett könyvecskében van egy magyar nyelvű gregorián énekrend is, amit a búcsújárók egy része már ismer, és erre tanítjuk a többieket is. A tanításban nagy segítséget jelentett Jáki Teodóz atya, aki 2003-ban fedezett fel bennünket, és azt mondta, hogy ő minden évben eljön, akkor is, ha nem hívjuk. Így is történt haláláig. Ő olyan lelkes szervező egyéniség volt, aki a gregorián mellett a legarchaikusabb népénekeket is szorgalmazta, és gyönyörű csángó énekeket tanított meg nekünk. Ezt a szerepét az utóbbi években Navratil Andrea vette át, aki a szentmisék előtt csángó, illetve erdélyi imádságos énekeket énekel.
NL: Mit gondolsz a salföldi búcsúk jövőjéről?
SGY: Jó lenne itt olyan, régi rítusú, vagy legalább is ad orientem szentmisét is bemutatni, amelyik hasonlít a középkori liturgiára. Ez sokáig eszünkbe sem jutott, de aztán sokunkban egyre erősödött a vágy, hogy a búcsúban a szentmise olyan legyen. Ez eddig leginkább a harmincadik évfordulón valósult meg, de reméljük, hogy nem utoljára. Sajnos, már alig van olyan pap, aki még tudja a régi rítusban, horribile dictu latinul, de legalább ad absidem (nem a hívek felé, hanem a hívekkel egy irányba, a keletelt szentély felé fordulva) bemutatni azt az áldozatot, amely nem a híveknek, hanem Istennek szól. A jövőben, a hely szelleméhez illően szeretnénk feléleszteni ezt a hagyományt is. Régi vágyam még az is, hogy a XVIII. századi magyar irodalom gyöngyszemeként elfeledett, Remete Szent Pál életéről szóló, Pál című iskoldrámának egyszer itt lehessen az „ősbemutatója”, de ehhez eddig nem sikerült színtársulatot találnom.
